Külső vélemény a Tipo kupáról


Tulajdonképpen nyakig vagyok a Vértesboglár Adventure-rel kapcsolatos melóban, így hiába volt szép és jó a Tipo Kupa, csak pihenésképpen írok róla gyorsan, meg mert Áginak megígértem az első napi rajtban, ahol ő portaszolgálatot teljesített. Aztán láttam a pályán is, majd kisvártatva Miksit, aki nem sokkal korábban még az irodán számlákat írt, gondolkodtam is, hogy jól elszórakoztatják magukat a rendezők, de akkor vajon ki maradt az üzletben? Ugyanakkor szép allegóriája volt ez a Tipo könnyedségének, csakúgy mint a célban söröző felvezetők falkája, vagy az eredményhirdetést megelőző zsonglőr bemutató, amely közel sem volt tökéletes, de annyi báj volt benne, hogy az ember minden bánatát elfelejtette volna, ha egy ilyen szép tavaszi hétvégén egyáltalán szóba jöhet ilyesmi.

tipo_eletkep2

Rendezői életkép (a díjat érdemlő sajtófotó Kocsik Árpié)

Tény és való, a Tipo már az időjárással megnyerte a meccset, ez ugyan nem az ő érdemük, de mázli is kell néha, ezek után még egy középsúlyos rendezői hiba is belefért, szerencsére ez a versenyem megúszta, pedig ha valaki nagyon erősködik, el lehetett volna meszelni a vasárnapunkat, én meg joggal érezhetném úgy, hogy üldöznek.

Tavaly nem voltam az Éjszakai OB-n (és úgy általában 15 éve nem voltam Éjszakai OB-n, nem is tudom, hogy élnék túl egyet, pedig valaha még specialistának is mondhattam magam, ami diplomatikus megfogalmazása annak, hogy az ember lassú, de legalább rutinos), így nem ismerhettem ezt a terepet, de hallottam róla, hideget-meleget. Azt senki nem vonta kétségbe, hogy a térkép kiemelkedően igényes, de rögtön hozzá is tették, hogy mintha nem lenne mindenhol tiszta az erdő. A célban kitett tavalyi verzió kimondottan riasztóan zöldnek tűnt, szerencsére idénre készült egy optikailag barátságosabb verzió, ugyanannyi zölddel, de valahogy emészthetőbb árnyalatban.

Az első nap első pontjára menet két dolog jutott eszembe, mindkettőt nemrég oktattam egy tanfolyamon: vonal mentén elhelyezkedő pontra a melléirányzás, illetve, hogy az egyik legnehezebb technika a hegyoldalban sréhen iránymenet. Ahhoz képest, hogy milyen iskolapéldát kaptunk, én pontosan úgy cselekedtem, ahogy nem szabadna, rámentem telibe, majd a völgyet elérve természetesen nem tudtam, hogy jobbra vagy balra sikerült-e elhúzni, de a borítékolható nagyobb hibától megmentett a tiszta erdőben messziről látszó pont, hiába, mázli kell néha nekem is. Innen nagyjából  ráéreztem a nap egyetlen technikai fogására: hosszú iránymenetek, közben kvázi semmi sem azonosítható, mert ugyan tele van a térkép szép ábrákkal, de mind alig észlelhető kis rét a ligetesben, vagy kis szikla a köves hegyoldalban, ergo hosszan nem segít semmi. Hogy az ötöst simán megfogtam, kisebb csodának tekintem. A hangulatot az sem emelte, hogy sokáig csak felfelé mentünk, reménytelenül lomhának éreztem magam, ugyanakkor 180 körül pörgött a pulzusom, az már nem az a tartomány, amit könnyű szeretni. A hetestől végre elindultunk lefelé, jött egy tök jó hosszú átmenet, itt erősen megkívántam a bringámat, annyira jól lehetett volna száguldani egészen a meredek, köves oldalig, de még a tuskónak tűnő utolsó párszáz métere is egész szórakoztató lett, gondolkodtam közben, hogy honnan ismerős ez a feeling, gyerekkorom hosszúhegyi, nagykevélyi versenyi jutottak eszembe, ahol ilyen üres bozótban kellett szárazárkokat megtalálni, hiába, ezt az erdőrészt még térképjavítói alapossággal sem lehetett változatosabbá tenni. A lejtőzés mámorából az zökkentett ki, hogy majdnem elszaladtam a vérprimitív 10-es pont mellett, még szerencse, hogy frissítőn ácsorgó pontőr gyanús lett.

tipo1_route_500pxElső nap

A vége tulajdonképpen az elejének az újrajátszása volt, ahol azonban a rutin majdnem megbosszulta magát, az odafelé már egyszer véletlenül megtalált 14-es környékét jól bememorizáltam, majd elkezdtem egy ponttal korábban keresni, de még időben kapcsoltam, hiába, lélekben egy kicsit előresiettem, szerettem volna nyerni és eddig minden adott is volt hozzá, kisebb hibáimból talán ha egy perc jött össze, az még jó kell hogy legyen.

Jó is lett, megnyugtatónak nevezhető szűk két perccel nyertem az első napot. Ami viszont nem volt megnyugtató, hogy mennyire elfáradtam, sőt, konkrétan a levezetést is el kellett hagynom, mert alig bírtam megmaradni az eddig barátságosnak tűnő, új cipőben. Utólagos diagnózisom szerint túl szorosan kötöttem meg, úgy tűnik, megszoktam a mászócipők diszkomfortját, ami másfél óra terepen téblábolás alatt már komolyan büntet.

Másnap azonban mindezeken sikerült úrrá lennem, a cipőt lazán hagytam, az ólmos fáradtság pedig a bemelegítés 20 perce során úgy-ahogy feledhetővé vált. Már csak a pályát kellett volna lefutni. Szlat Ferivel előtte egyeztettünk, hogy ő is kb. ugyanennyivel vezet 50-ben, ezt csak elrontani lehet, tehát nem kapkodunk, szép lassan végigmegyünk hiba nélkül, akkor nem lesz gond. Hát, ezt tankönyvbe illően sikerült elcseszni mindkettőnknek.

Én rögtön azzal kezdtem, hogy vakrepülésben elindultam az elsőre, mondjuk ritka hülye átmenet volt, szívem szerint visszamentem volna a cél felé, de azért azt mégsem mertem a tömegen át, keresztben viszont nem sok támpontom akadt, bíztam a jószerencsében és ez – aznap egy ideig utoljára – be is jött. A kettesre már ugyanez nem működött, a durva iránymenetben egyszer csak oldalról megjelent az út, innen tudtam, hogy elhúztam balra, domborzat alapján belőttem a pont feltételezhető helyét és némi tekergéssel sikerült is egy bóját találnom, ami legnagyobb megdöbbenésemre a hármas pontunk kódját tartalmazta. Ami viszont egy kilométerrel odébb volt, jó, hogy kicsit elvesztettem a fonalat, de azért ennyire… Rövid oknyomozás után kiderült, hogy a pótszimból volt a hibás, így a térképen levővel folytattam, nosztalgikusan hajtogatva minden átmenetben, igaz, később jött egy 113-108 sorozat, amit legalább könnyű volt fejben tartani.

Amúgy is zavart lelkiállapotomra ez a szimból affér nagyon kedvezőtlen hatással volt, először is rosszul futottam ki az útra, majd meglátva, hogy már majdnem a rétnél vagyok, ahelyett, hogy azon gyorsan körbefutottam volna, bevetettem magam a bozótba, mintha csak minden négyzetméternyi dzsungelharcot meg kéne becsülni, ennek semmi értelme nem volt azon kívül, hogy találtam egy budit, illetve elvesztettem további fél percet, amit aztán még sikerült a pont előtt tetézni tovább másféllel, midőn rossz útról mentem be irányba, mintha csak a hétvége hibagyűjteményébe fel akarnék venni egy szép példát a párhuzamhibára is.

tipo2_route_500pxVan baj

Pihenésképpen nem rontottam el a négyest, ezt azóta sem értem, de aztán az ötödikre menet már félúton sírva borultam le; nemár, hát hogy lehet ezt hiba nélkül megfogni?! Az addig rendben, hogy a lapos gerinc vezet, meg a távolságot be tudom lőni nagyjából, de ha egy falevél eltakarja a bóját nekem végem, kétszáz méterrel később a kerítés fog meg, akkor meg akár haza is mehetek. Persze, hogy nem vettem észre a bóját, némi fejvesztett körberohangálás után végül is a fehérerdő folt bizonyult az egyetlen felismerhető objektumnak a környéken, majd egy csokor futó rávezetett a pontra is. Két percem ment el itt és még szerencsésnek mondhattam magam, hogy nem nyelt el az erdő.

Azért arra jó volt, hogy átértékeljem az eddigieket. Úgy tájékozódom, mint egy vérbeli gyökér. Innentől figyelni kell, különben kiéneklik a számból a sajtot, ami elég blama lenne az első nap után. Újrarendezve gondolataimat, a 6-7-8 egész elfogadhatóan sikerült, visszatért a remény, hogy talán megúszom. A 9-12 is unikális volt a maga nemében, ennyire monoton feladatsort rég láttam már, le a hegyoldalba a pontért, vissza a gerincre, da capo, legnagyobb veszélye az volt, hogy idő előtt szállok ki a mókuskerékből, egy véletlen 11-13 átmenetet például simán észrevétlen maradhatott volna.

A pálya vége aztán visszatért az előző nap kétszer már megjárt hegyoldalba, végig szintezve, ami kimondottan jól esett, itt lehetett igazán szeretni a tájfutást. Egy picit sajnáltam is, hogy ezzel vége.

A célban félve dugtam le a kiolvasó dobozt, saccra 5-6 percem maradt a pálya első harmadában, szerencsére hamar megszületett az ítélet, hogy összetettben maradtam első, ha szűken is, és ezen a rossz szimból miatt átmenetileg hibapontos, de később rehabilitált Bozsó Norbert sem változtatott. Otthon a részidőkből tudtam meg, hogy az ötösön két és fél perc bukóban voltam. Rosszabbra számítottam, de az tetszik, hogy innen fel tudtam állni és végül kimondottan inspiráló meccs lett belőle.

Kérdezte Lajszner Atti, hogy mi lesz a következő. Egyrészt meglepett, hogy ez foglalkoztat valakit, másrészt elgondolkodtatott, hogy tényleg, mi? Egy kicsit most úgy érzem, hogy kitájfutottam magamat, kéne foglalkozni a rútul elhanyagolt bringával, a mászással és a barlangászattal is. Olyan ez, mint négy szerető. Reménytelen, hogy mind elégedett legyen.

(Marosffy Dani)

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.